Hát helló!

Nem írtam eddig, hiszen csak nem rég értem haza a nyaralásból és közben az iskola is elkezdődött. Nem is tudom, miről írjak... na eszembe jutott valami! "Az ember csak akkor értékel igazán valamit amikor azt már elvesztette", tartja a mondás és sajnos olykor mennyire igaz. Így van ez most velem is, hiszen az egyik barátom épp most ment el Angliába, így már nem vagyunk osztálytársak. Persze, mint barátot nem vesztettem el, de akkor is hiányozni fog a jelenléte. Hihetetlen, mennyiszer terveztük, hogy találkozunk, hogy beszélünk egy nagyot és nem jött össze. Kicsit rosszul érzem magam, hiszen az én hibám, nem szenteltem elég időt erre a barátságra. Erre az egészre akkor döbbentem rá, amikor ma meg pénteken "Viszlát bulit" tartottunk neki, hiszen a végére már csak mi ketten maradtunk és akkor döbbentünk rá, mennyit is vesztettünk azzal, hogy ezt nem tettük meg még sokkal korábban. Igazi barátra leltem, ritka pillanat az ilyen, de milyen "szívás", hogy épp akkor amikor az illető elmegy Angliába. Tartani fogjuk a kapcsolatot, ebben biztos vagyok, találkozni fogunk még, ebben is biztos vagyok. Új barát :)

Egyébként elkezdődött az iskola. Igen. De valamiért most egész pozitívan állok a dolgokhoz, biztatnak a körülöttem lévő emberek, erősnek érzem magam. 

Kicsit túl személyes "cikk" lett, de erről volt érdemes írnom most leginkább, úgy érzem.

:) 

Pontosabban Budán, a várban, Adrival, este. Ma este meglátogattam a kedvesemet, Adrit és a jó barátomat Virágot a WAMP-on, azaz a vasárnapi művészpiacon. A WAMP egy nagyon jó dolog egyébként, minden kreatív dolognak helyet ad, például a kitűzőknek, képeknek, szép ruháknak és persze a fényképezésnek is ahol Adri és Virág dolgozik. Sikerült az egésznek a végére érnem oda, majd elmentünk Mekizni meg beszélgetni. Ezután történt, hogy Virágnak haza kellett mennie, én meg elkísértem Adrit a Délibe. A bökkenő csak az volt, hogy nekem a bérletem pont egy napja lejárt, így gyalogolnunk kellett. Az ötlet jónak és szépnek tűnt, sétálni egyet Budapesten, át a Lánchídon, majd Budán, nem rossz dolog. Meggondolatlan? Lehet. Az első visszataszító dologgal már rögtön a Lánchídon találkoztunk. Ez a dolog nem más mint a tény, hogy a híd tele van PÓKOKKAL. Nem is akármilyenekkel, szép nagy példányokkal akik a hálójukban csücsülnek és várják áldozataikat. Persze ez nem ilyen nagy katasztrófa, de mivel Adrival enyhén pókiszonyunk van azért sokkolt minket. Pókiszonyos emberek, kerüljétek a Lánchidat. Na de mindegy is, át a hídon, irány a cél, azaz a Déli pályaudvar. Itt történt, hogy aztán, hogy kezdtünk egyre kevésbé bízni magunkban, leültünk a járdára és közben átgondoltuk, hogyan tovább. Szerencsére Adrinak eszébe jutott egy rövid lépcsőút ami felvezetett a várba, így elindultunk ezt megkeresni szép sikerrel, ugyanis megtaláltuk. Hmm... pókok, lépcsők, sötétség, eszembe jutott egy kép.

kEzek után a kanyargós utakon végül feljutottunk a várba ahol elkezdődött az igazi őrület. Először össze-vissza bóklásztunk, próbáltunk egy lefelé vezető utat találni a túloldalon. Emlékeztem egyre amit meg is találtunk, a probléma csak az volt vele, hogy ez a könyvtáron vezet keresztül ami ilyen későn annyira nincs nyitva. Pontosabban semennyire. Utunkat folytattuk, visszamentünk a legelejére ahol feljutottunk a kastélyból és szégyenteljesen vettük észre, hogy a helyes út az orrunk előtt volt már akkor. Egyébként itt volt egy kívánságkút ahol kívántunk is. :) Tehát nem volt időnk tovább szégyenkedni, mivel elakartuk érni Adri vonatát, így tehát tovább mentünk át az egyértelmű lépcsőkön. Ezután két lehetséges út volt: egy ismeretlen szűk járdával és széles autóúttal, vagy a Mátyás templom felé vezető út. Az előbbi mellett döntöttünk. Elindultunk tehát azon és találtunk is egy térképet ami egyébként legalább annyira volt hasznos mintha... mindegy semmi frappáns nem jutott eszembe, nem tudtunk eligazodni, ez a lényeg. Ilyenkor meg már ki voltunk akadva, Adri bocsánatot kért amiért engem ebbe belerángatott, én meg dühös voltam és szégyelltem magam amiért ennyire cselekvésképtelen vagyok. Nos Adrira én nem haragudtam, mivel egyébként élveztem a "kalandot", de én igazán tehettem volna valamit, de mindegy, hiszen itt sem volt okunk már tovább szomorkodni, hiszen szembe jött egy idős néni aki ez esetben a mi hősünk volt, hiszen megmutatta nekünk a helyes utat. Megköszöntük neki és el is indultunk, fél óra volt hátra, hogy elérjük a vonatot. Az útról amin mentünk végül kiderült, hogy a helyes út és a jót választottuk, így ennek örülve tovább kalandoztunk és elértük a Vérmezőt amiről tudni kell, hogy ugye egy köpésre van a mi áldott vonatállomásunktól. Hát igen, itt szerencsésen megérkeztünk, célunkat elértük, majd lassan búcsút vettünk és örültünk annak, hogy holnap is találkozunk! Mindenesetre én nagyon élveztem ezt a kis kalandot, még ha igen sok negatívummal is járt, szerintem ANNYIRA azért nem volt rossz, főleg, hogy ezt nem akárkivel éltem át. Egy élmény volt szerintem, KALAND! :)
Jó éjszakát! :) 

Itt vagyok, egy jó ebéd után ahol erőt gyűjtöttem, hogy megírhassam következő bejegyzésemet amit ígértem a pankrációról. Mint említettem ugye vannak hülye dolgaim, szokásaim, hát itt van még egy: pankrációrajongó vagyok! Hogy miért szeretem a pankrációt, mi fogott meg, miért írok erről bejegyzést pont most? Ezekre mind választ adok, de először is nézzük mi is az a 
Pankráció 
A pankráció először az Egyesült államokban jött létre. A pankráció mint oly sok minden más is meg van rendezve, de a helyszín itt nem egy hálószoba vagy iskola, vagy egy kórház, hanem a ring amiben a pankrátorok megküzdenek egymással. Erre mondják rögtön, hogy NEM! nem ugyanaz, mert amíg a sorozatok gondosan megvannak rendezve, addig a pankráció csak az eszetlen verekedésről szól. Ez kérem szépen NEM IGAZ. Itt is előre megírt sztorik, események vannak amiket számomra élvezet követni és beleélnem magam. Az egész leginkább a kilencvenes években vált igazán híressé, ekkor ismerhetett meg a világ igazán olyan nagy neveket mint amiket az is ismer aki nem nézett pankrációt. Elég szerintem csak ha megemlítem Hulk Hogan vagy The Rock nevét, ők a pankráció kiemelkedő alakjai a sok közül. Tehát amint mondtam a kilencvenes években lett igazán felkapott, élte az aranykorát. Emberek ezrei töltötték meg az arénákat és emberek milliói követték a tv előtt az eseményeket. Itt is találunk szervezeteket, brand-eket, amik egymás konkurenciái, a kilencvenes években több éven keresztül a WWF és a WCW rivalizált egymással a nézettségért. A nézettségi háborút egy ádáz csata során a WWF megnyerte és a mai napig is egyedül uralja a pankráció világát. A lényeg a következő: amíg a WWF-nek a WCW személyében volt komoly konkurenciája, remek műsorokat csinált. Olyanokat, hogy olyan éveket sírok vissza emiatt amikor még kis ovis voltam és nem is néztem pankrációt, de így visszanézve tényleg nagyszerű az egész. Váratlan fordulatok, nagy csaták, minden ami kell, hogy élvezhessünk egy remek pankráció adást. A WCW azóta eltűnt tehát és a WWF-nek ami ma már WWE nincs már komoly ellenfele. Ezért is a műsorok megváltoztak, sajnos nem olyan élvezhetőek mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. A műsorok most 12 éves gyerekeknek íródnak, alapvető dolog, hogy a jó mindig nyer, ezért nagyon kiszámítható lett az egész, a műsorok tehát le vannak butítva kisgyerekeknek, hogy azok könnyedén feldolgozhassák őket. Arról már nem is mesélek, hogy a vér teljesen eltűnt a műsorokból a trágár és az extrém dolgokkal együtt. Élvezhetetlenek, tényleg.

De akkor miért írok pont most cikket erről?
Ehhez tudni kell, hogy a WWE minden nyáron megrendezi a nyár legnagyobb adását a SummerSlam-et. Ezek eddig a műsorok minőségének romlása miatt az utóbbi tíz évben teljesen értéktelenek voltak, az igazi rajongókat már egyáltalán nem érdekelték, de most valami más történt. Tudni kell még, hogy a szervezet arca nem mint John Cena egy amerikai hős akit minden gyerek szeret. Nincs is ezzel semmi baj, de ez az ember már évek óta bajnok akit senki sem tud legyőzni. Ez bárminek nevezhető csak érdekesnek, hitelesnek és izgalmasnak nem. Az utóbbi időkben viszont felbukkant egy újabb pankrátor, a neve CM Punk aki olyan dolgokat kezdett el mondani, hogy az embereket teljesen a régi pankráció hangulatára elékeztette. Meg is lett ennek a hatása, visszatértek az igazi rajongók. Erre pedig kihirdették, hogy a SummerSlam-en John Cena nem mással mint CM Punkkal méri össze az erejét a WWE bajnoki címéért. Na most ez nagyon érdekesnek és izgalmasnak hangzik, de idézném az egyik barátomat KWP-t aki szintén cikket írt erről a témáról: "Nem az a lényeg itt, hogy ki lesz a bajnok, hanem az, hogy ki nyeri a meccset, mert ez a szervezet jövőjét jelentheti". Egyszerűbben ez azt jelenti, hogy ha CM Punk nyer akkor a WWE valószínűleg változtatni szeretne a mostani állapoton és más irányba vinné a szervezetet. De ha John Cena nyer akkor valószínűleg marad minden olyan amilyen volt, gyerekeknek szóló mese. Tehát ezért írok pont most cikket erről, mert ez egy nagyszerű lehetőség arra, hogy engem ez az egész visszacsábítson és újra pankrációrajongó legyek. Néhol zavaros voltam, de biztos az izgalmak miatt :)

 Sok hülye szokásom, tulajdonságom van. A focit is szeretem. Mi következik ebből?
Mondjuk, hogy imádom nézni az angol kis csapatok meccseit, illetve figyelemmel követem az első osztályon kívüli kisebb ligákat is. Szerintem egyébként ezzel minden rendben van de, akadnak akik hülyének néznek, na mindegy. A lényeg, hogy én ki is szemeltem egy szimpatikus csapatot akiknek valamiért úgy éreztem, hogy drukkolnom KELL! Ez a csapat nem más mint Sheffield város "gyengébbik" focicsapata, a Sheffield Wednesday, Sheffield Owls vagy csak simán Owls. Nem tudom miért kezdtem nekik ennyire szurkolni, talán nagyban befolyásolt a kedvenc zenekarom, az Arctic Monkeys ebben, hiszen ők Sheffieldiek. Viszont van még egy ok! Az előző bejegyzésemben a filmzenékről írtam, nos a szurkolás okából most sem maradhatott ki a zene. Igen, a baglyoknak remek csapathimnuszuk, indulójuk van ami nem más mint a Hi Ho Sheffield Wednesday, de komolyan, milyen remek dal ez a szurkolásra? :)

Igazából nagyon elkalandoztam, eredetileg csak örülni akartam egy hete összehozott sikerüknek és szomorkodni egy sort a veszteség miatt amit ma szenvedtek el.

Egy hete volt ugyanis a szezonban az első meccsük a Rochdale csapata ellen amit meg is nyertek 2-0-ra hazai pályán. Első meccs, tiszta lap, két gól, gól utáni napsütés, aztán meg egy hangos Hi Ho Sheffield Wednesday, hát lehet ennél szebb? Nagyon örültem a sikerüknek, talán ez a jó az ilyen kis csapatoknál, hogy az ember sokkal jobban értékeli a győzelmet, sőt a döntetlent is, de még csak egy gólt is egy olyan meccsen ahol a csapat 6-1-re kikap például, tényleg remek érzés!

A múlt szombaton tehát mindenki örömmámorban úszott és ezt reméltem mára is, hogy örülhetek a kis csapatom győzelmének, de sajnos ezt most nem tehetem meg. Ma ugyanis a Bournemouth fogadta a baglyokat hazai pályán és sajnos győzelmet is tudott aratni, így idegenben 2-0-ra vereséget szenvedtek. Szomorúak ezek a hírek, de az élet megy tovább, értékelni kell a reményt, illetve a reményt, hátha egy hét múlva énekelhetjük a Hi Ho-t jó hangosan a győzelem ünneplésére! :)

Most elolvasok egy pankrációról szóló cikket, majd nemsokára jövök is egy jó kis pankráció témájú cikkel! :)

(közben meg rájöttem, hogy teljesen felesleges aláírnom a bejegyzéseimet, hiszen automatikusan ki lesz írva a nagyszerű nicknevem)

de sebaj, azért most utoljára...

DeliriumNinja

Na, hát az első bejegyzésem (a bemutatkozón kívül) miért is ne szóljon valamiről, pontosabban valamikről amiket úgy szeretek, méghozzá a filmzenékről! 
Na persze, tudjuk nem minden filmzene jó, vagy olyan ami megfogja az embert, de most itt megemlítenék párat.
Először is vajon mikor mondjuk azt, hogy egy filmzene jó? 
Persze, ez a dolog igencsak szubjektív, sőt de még mennyire, hiszen minden embernek más zenei ízlése van amibe nem szeretnék részletesebben belemenni.
Ha mégis megakarjuk fogalmazni, hogy talán mikor jó egy filmnek a zenéje akkor több dolgot kell tennünk:
1.:nyilván elvonatkoztatni attól, hogy mi egyébként milyen zenéket szeretünk
2.:belegondolni, beleérezni a zenébe, azaz, hogy mennyire passzol az a film hangulatához, mennyire ragad meg titeket. Nekem a kedvenceim a horrorzenék, ha filmek zenéiről van szó, de sok mást is szeretek, tehát most itt leírom, mik is a kedvenceim.
Kedvenc filmzenéim
Tehát, hogy megmondjam mik a kedvenc filmzenéim, becsukom a szemem és ismét kér dolgot teszek. Elvonatkoztatok az én általános zenei ízlésemtől és belegondolok, hogy milyen a film illetve mennyire hat meg a zene! Íme itt vannak tehát a kedvenc filmzenéim, nem sorrendben, csak felsorolva! :)
Fűrész
Miért is ne kezdeném ezzel? Nem, hogy az egyik kedvenc filmzeném a fűrészé, de szerintem ezt mint dalt is nagyon jól összetették. Aki látta a Fűrész filmeket az tudhatja, hogy milyen nyomasztó hangulatuk van, megmenekülni a haláltól, akár saját testrészeinket, érzékszerveinket is kockáztatva, elveszítve. Szerintem a zene nagyon jól adja át ezt a hangulatot. Amikor elindul az ember máris érzi, hogy ennek az egész gyilkossági sorozatnak van értelme, gondosan kivannak gondolva. A dal lassan kezdődik, aztán egyre nagyobb tempóval erősödik, gyorsul, az embert szinte az őrületbe kergetve, hát nem jó filmzene?

 For a Few Dollars More és The good, the bad and the ugly
Hát mik is lehetnek a legmeghatóbb, "leghatásosabb" film zenék között mint a jó öreg western filmeké amiket még még nagyapáink néztek?! :) Baromi jók ezek a zenék még anélkül is tudhatjuk, hogy miről szól a film amihez írták őket, hogy meghallgatjuk őket, hihetetlen jól tudjuk átérezni közben, hogy a sivatagban vagyunk, vagy, hogy épp egy pisztoly párbaj elején vagyunk. Fantasztikusak! 


Rémálom az Elm utcában
Mindenkinek ismerősek lehetnek a Freddy Kruegerről szóló ijesztő horrorfilmek, hiszen ki ne ismerné a gyerekgyilkost aki áldozatait az álmában kapja el, megégett arcával, kalapjával, csíkos pulcsijával és pengés kesztyűjével? :) Freddy a horror filmek egyik legkiemelkedőbb alakja szerintem és ez a filmnek a zenéjével sincsen máshogy. Hallgassátok meg, mint ahogy egy jó horror zenéhez illik ez is szinte őrületbe kergeti a hallgatóját, úgy játszik vele, mint Freddy az áldozataival. A zene úgymond ködös, kiszámíthatatlan és persze rohadt ijesztő, de tényleg, meg kell hallgatni!

Gyűrűk ura
A Gyűrűk ura filmeket is mindenki ismeri, talán nem is kell itt bemutatnom a sok vándorlást, fordulatot, csatát, vagy a film történetét, vagy istenítenem J.R.R. Tolkient, hogy megírta vagy Peter Jacksont, hogy filmvászonra vitte! Inkább a zenéjét szeretném bemutatni ami remekül tükrözi a vándorlások, csaták, fordulatok  hangulatát! Én Mordor és a gonosz dalát választottam. :)

Halloween
Na igen, ismét egy horror zene, de hát annyira jó :) Kellően nyomasztó és ijesztő ahhoz, hogy eltudjuk képzelni, hogy amikor a filmnek vége lehet ránk is bármikor vadászhat Michael Myers a lakásunkban :D A zene már szinte klasszikussá is vált a horror zenék között, egyébként szerintem azon kívül hogy az ember összecsinálja tőle magát még szép is. Következzen tehát a Halloween soundtrack! :)


Így tehát a bejegyzésem végére érve felsoroltam a kedvenc filmzenéimet, azaz valamennyit, hiszen nem említettem, vagy jelenítettem meg olyan filmek zenéit mint például a Jurrassic Parkét, X-Aktákét, Gladiátorét, vagy a Mátrixét. Ezen kívül engem még elgondolkodtatott, hogy vajon milyen emberek írják az ilyen filmeknek a zenéit? Úgy beszélnék velük, én őrült zseninek képzelem őket! :) A filmzenékről tehát elmondhatjuk, hogy a filmjeiket azzá tették amik, de persze ugyanez fordítva is igaz, hiszen a film még nagyobb értelmet ad a zenéjének, gondoljunk bele, talán fele ennyi ember se hallgatná őket, ami nem azt jelenti, hogy amúgy nem jók. Na tegyétek össze :) Eszmefuttatás, eszmefuttatás... :D
DeliriumNinja


 


 

 Helló!

Igazából soha sem tudtam, hogy milyen is egy blog egyes szám első személyben, ezért is kezdem el talán ezt az egészet. Időhatárt meg hasonló dolgokat nem igazán szeretnék betartani, meg talán konkrét témát sem, leírom azt ami éppen az eszembe jut, első sorban magamnak, aztán meg persze annak is örülnék ha valaki még idetévedne, hiszen ki ne szeretné a nézettséget. Lesz itt kép, videó, bejegyzés, vélemény, cikk, minden amit szeretnek a gyerekek! :)

Hogy miért pont Happy Horror? 
Persze, mindig is szerettem a horror filmeket, így lesznek ilyen témájú bejegyzések, de igazából a nevet két dolog miatt választottam.
1.:a Delirium sajnos foglalt volt
2.:Szerintem méltó arra, hogy kifejezze, a blogon lesz egy-két abszurd humor, vagy talán durva humor, nekem tetsző, na!

Én jól érzem magam, érezzétek ti (?) is, Happy Horror is on!

DeliriumNinja